egy rendkívüli pom-pom nap

esett a dolog úgy, hogy a kicsi fiam a múlt héten betöltötte a második életévét (azon még gondolkodnom kell azonban, hogy kis vagy nagyfiúnak nevezzem ezek alaján, mert én néha úgy gondolom, hogy elég nagy: eszik egyedül, beszél szép kerek mondatokban, aztán jön a ledöbbenés, hogy MÉG csak két éves és igenis kicsi még a legény)... szóval, úgy esett, hogy betöltötte a második életévét, amit ehhez méltóan meg is kellett ünnepelni. Felmerült a nagy kérdés, hogy milyen legyen a torta. Már évek óta ez a nagy kérdés... mindenki lázas tervezésbe fogott... felelevenítettük a sok tortaformát, amit kénytelen-(bár nem keletlen) sütöttem-formáltam az évek folyamán, mindenkinek neméhez és természetéhez méltóan. Matyinak pókosat, vonatosat, hajósat, Panninak virágosat, szíveset, Jancsi és Júliska boszorkényénak házát, apának laptoposat, Áronnak egy kuglisat... végül összedúgtuk a fejünket és kisütöttük (először fejben, majd ténylegesen), hogy Áron új szenvedélyének, a vonatoknak fogunk hódolni és valahogy sínre fektetjük a tortánkat. És nekigyűrkőztünk hárman. Kavartunk, gyúrtunk, formáltunk, vágtunk és mártottunk, kentünk és kóstoltunk (főleg kóstoltunk) és mire mindenki és minden a cukortól ragadt, elkészült a tortánk is... Imádom ezeket a képeket... úgyhogy ezeket hoztam el... kevés látszik a tortából, annál több a sürgés-forgásból... de higyétek el nekem, hogy nagyon látványosra és finomra sikerült...

készül a rafaello-alap a fenyőknek

majd beleloccsantottunk kevés zöld-mandula-eszencet és nekiálltunk gyurmázni:

 

 

 

és ezt érdemes megnézni. Nem kell monjam, igaz, hogy mindenek mellett, mi vitte a pálmát?